Ipari épületből galéria: a Newport Street Gallery, a RIBA Stirling Prize idei nyertese

2016. november 2.

Magángaléria Londonban a Caruso St John építészirodától

A legrangosabb brit építészeti díjat 2016-ban egy londoni magángalériáért a Caruso St John építésziroda kapta meg, amely szokatlan építészeti szemléletével vonja magára napjainkban a figyelmet.

A Newport Street Gallery London délnyugati, Vauxhall nevű városrészében három szomszédos, műemlékvédelem alatt álló ipari épületből jött létre. Ezek korábban színházi asztalos és díszletfestő műhelyekként szolgáltak. A viktoriánus stílusú házsor mindkét végéhez egy-egy új épületet illesztettek, az így kialakult tömb az utca teljes hosszán végigvonul, az egyes szintek pedig az épületek között átjárhatók, így flexibilisen használhatók kisebb és nagyobb kiállításokra egyaránt. A szinteket új, spirális lépcsőkkel és egy nagy lifttel kötötték össze.

A galéria a Newport Street felől (Fotó: Héléne Binet)

A magángaléria egyik oldala a Newport Street-re, a másik a vasútra néz. Az új épületek homlokzatai a műhelyek ablakosztásának és a nyílások feletti nagy tömör falfelületeinek jellegzetes ritmusát viszik tovább. Téglaburkolatuk ugyancsak a meglévő épületek homlokzatához alkalmazkodik. Az öt egymás mellett álló tiszta, keresetlen, de egyúttal hatásos megjelenésű épület egyszerre különbözik is egymástól és kapcsolatban is áll egymással. Figyelemre méltó, ahogy a Caruso St John Architects érzékeny hozzáállással megtartja a városi szövet léptékét, és ennek keretein belül, minden harsányság nélkül alkot kortárs építészetet.

A kiállítóterek mellett az épülettömbben egy éttermet és irodahelyiségeket is kialakítottak. A tulajdonos, Damien Hirst kortárs gyűjteményét bemutató kiállítások ingyenesen látogathatók.

A Caruso St John építésziroda egy manapság szokatlan építészeti szemlélettel hívja fel magára figyelmet: a modernizmus egyik alapelve, az alaprajz elsődlegessége helyett a falat, mint homlokzatot állítják a középpontba. A Corbusier öt pontjának egyikeként közismert, a tartószerkezeti falakat nem tűrő, oszlopokkal, pillérekkel dolgozó szabad alaprajz, a „plan libre” koncepcióját nem tartják követendő mintának.

Az építészirodát többek között az El Croquis 166-os számából ismerhetjük meg alaposabban, itt megjelent tanulmányában Pier Vittorio Aureli építészettörténeti összefüggésekbe helyezi a munkásságukat. Amint írja, Le Corbusier 1914-ben tervezte meg a múlt évszázad egyik legfontosabb lakóépület-prototípusát, Maison Dom-ino név alatt, amely a ház (domus) és az innováció szavakból tevődik össze. A ház szerkezeti váza pillérekből és födémlemezekből áll, ami lehetővé teszi az alaprajz és a homlokzatok – a lakók igényeinek is megfelelő – szabad kialakítását. Ennek a koncepciónak a legfontosabb következménye, hogy a fal és a homlokzat megszűnt alapvető tényezőnek lenni az építészetben. Továbbra is létezik ugyan, de a szerepe viszonylagossá, mindig az adott funkciótól és szituációtól függővé vált.

Napjainkra az épületek sokkal komplexebbek lettek, de a térbeli szerkesztés Corbusier-féle logikája megmaradt. Ha megnézzük például az OMA könyvtárát Seattle-ben, láthatjuk, hogy az épület minden bonyolultsága ellenére tulajdonképpen leegyszerűsíthető szintek sorozatára, amelyek előtt a homlokzatok függnek – fejti ki Aureli. A könyvtár, bár nagyon messze áll a Dom-ino modelltől, mégis annak logikai konklúziója: a homlokzatok a padlók határozatlan végű felületén lebegnek, a terek elveszítik és megtagadják a határaikat, a jelenlétük absztrakttá válik.

Ebben az építészeti szcénában a Caruso St John Architects munkássága kifejezetten provokatív, azáltal, hogy nem tartják magukat a Dom-ino konvencióhoz, hanem a falat, mint homlokzatot tekintik központi elemnek. Vagyis a fal nem egyszerűen csak a térelhatárolás eszköze, hanem főszereplő a térben, a jelenléte és jelentősége meghaladja a funkcionális szerepét. Olyan aktív és független eleme az építészetnek, amelynek a megformálása önmagában is fontos.

Kiállítótér (Fotó: Prudence Cuming Associates)

Adam Caruso és Peter St John ezzel a szemlélettel a nyugati építészet egyik döntő vitájának frontvonalába került. A konfrontáció egyik oldalán az az építészet áll, amelynél minden falnak önálló olvasata van, a másik oldalon pedig az a rendszerelvű felfogás, amelyet Arnaldo Bruschi építészettörténész szintaktikus építészetként definiált, ahol minden elem szigorúan alá van rendelve egy átfogó logikai rendszernek. Pier Vittorio Aureli a kétféle építészeti gondolkodást Brunelleschi és Alberti épületeinek eltérő szerkesztésmódjával szemlélteti. Míg Brunelleschi rendszerszemléletű műveket alkotott (lásd a Capella Pazzi-t vagy a L’Ospedale degli Innocenti-t), addig Alberti a homlokzatok erőteljes, frontális hatására épített, amire jó példa a Tempio Malatestiano vagy a Santa Maria Novella.

A Caruso St John építészirodának az elmúlt húsz évben elkészült épületein nem figyelhetünk meg egy szembeötlően egységes vagy jellegzetes stílust, mindegyik projekt egyedi munka, de a fal, mint homlokzat témája mindenhol megjelenik az észak-londoni stúdiólakástól (1993-94) kezdve az első jelentős tervükön, a Walsallban felépült New Art Gallery-n át (1995-2000).

Az építésziroda szemléletének egy másik jellegzetessége, hogy a belső tereket ugyanolyan fontosnak gondolják, mint az épületek külső megjelenését. Azzal a felfogással szemben, amely szerint az építész a ház külsejéért felel, Adam Caruso egy interjúban Michelangelo, Soane, Schinkel és Webb munkásságát hozta fel ellenpéldaként, akik legalább ugyanannyit foglalkoztak a belsővel, mint a külsővel, sőt sok munkájuk kifejezetten a belső térről szólt.

A RIBA (Royal Institute of British Architects) idei díját neves építészirodákat (például a Herzog & de Meuron-t) megelőzve nyerték el a laudáció szerint gyönyörűen megalkotott épületegyüttesért, amelynél a tégla használata összekapcsolja az egyébként önmagukban is kifejezően megformált épületeket és a LED technológia játékos használata még egy plusz kortárs elemmel gazdagítja a homlokzatot.